Ez a szöveg Varga Andrea Románia és mások szabadsága című kiállításához íródott.
20 éve a vasfüggöny hirtelen eltűnésével belecsöppentünk egy gyakorlatilag ismeretlen világba, ahol megpróbálunk az új játékszabályok szerint cselekedni, létezni. Természetesen túllövünk a célon, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott. Mindemellett nem vagyunk hajlandóak észrevenni, hogy ez az új világ kezd összeomlani és ezen a folyamaton a mi jövetelünk csak segített.
Tisztelem azokat az embereket, akik kiálltak saját és környezetük létezését kockáztatva az emberi életet semmibe vevő és önkényesen elnyomó rendszer ellen. Sajnos nagyon sokan közülük ma foggal, körömmel ragaszkodnak a hatalomhoz és semmibe veszik a volt eszmetársakat (nem beszélve az újakról, akik nem az ő szavukat mondják kicsit fiatalosabban). Akik hűek maradtak eszméikhez, azokat nem látjuk.
Kit tiszteljünk hősként, ki volt az első? Ki súgott az akkori hatalomnak és ki súgott az akkori hatalomról? Kinek köszönhetünk mindent? Aki akkor hősként viselkedett az ma is akként viselkedik?
Az a rendszer, amely térségünkben 20 éve elvesztette egyeduralmát már nem létezhetett tovább. Saját magát pusztította rendszerezetten, majd nem tudván mit kezdeni az egyre hangosabb belső kritikákkal, természetszerűen, tehetetlenül hullott szét darabjaira.
Nem voltunk, nem lehettünk felkészülve arra, ami minket vár – ígyhát elhittük, amit nekünk mondanak azok, akikre addig felnéztünk. Elvakítottak a dolgok annyira, hogy megfeledkeztünk az emberről – akit azóta sem nagyon próbálunk felidézni magunknak.
Egyesülünk, miközben tudatosan idegenedünk el egymástól. Csodálkozunk, hogy jóléti társadalmunkban gyerekek mészárolják le társaikat, ugyanakkor mi mutattuk meg, hogyan kell meghúzni a ravaszt. Örülünk, hogy egyenrangúak lehetünk és most mi nézhetünk le másokra. Lenézhetünk a szomszédra, és elmondhatjuk neki, hogy mi egyenlőek vagyunk – de te nem.
Mi választhatjuk a képviselőinket, mi döntünk. Mi választunk? Mi döntünk? Miről?
Elhisszük, hogy Ök tudják úgyis jobban. Túl közel van szemünkhöz, hogy lássuk – saját szerkezetének karbantartásával elfoglalt rendszerünk nem képes lényeges dolgokkal foglalkozni. Ha valaki valamit el akar érni, ahhoz biztosítania kell hosszutávú jelenlétét valamilyen szinten a törvényalkotásban – eredetileg a kontroll érdekében alkotott választási rendszerben adott időközönként olyan dolgokat kell, legtöbbször valós cselekvési szándék nélkül – hangoztatnia, amik ennek az állapotnak a fenntartásában (újraválasztásában) segítik. Az idő haladtával egyre radikálisabb lépésekre lenne szükség, hogy megmenthessük magunkat, de ennek az önmagunk által kiharcolt helyzet mond ellent.
Az álláspont, miszerint eddig is volt valahogy, ezután is lesz valahogy a jelen politikai vezetés alapálláspontja. Ezért harcoltunk volna, hogy idáig eljussunk?
